Legfrissebb híreink

  • VETERÁNOZÁS, NAGYCSALÁDDAL 3008

    2014. július 30. (szerda)

    VETERÁNOZÁS, NAGYCSALÁDDAL

    Krisztián: Mi már két gyerekkel, két fiunkkal kezdtünk el veteránozni, és nemsokára megérkezett Léna is, ettől a pillanattól nagycsaládosok lettünk, és teleraktuk a jó öreg Mercit. Léna első Csillagtúráján például három hónapos volt. Kaptunk hideget-meleget egyaránt, volt olyan néző hölgy, aki egy 1/100 rajtjánál rosszalló megjegyzést tett (megjegyzem, saját egy év körüli gyermekét kipufogó magasságban, sport babakocsiban tartotta ott). Azért jóval több a pozitív visszajelzés. Országszerte veterános berkekben a „Mercis család”-ként emlegetnek bennünket, a nevünket nem biztos, hogy tudják, de azt igen, hogy a gyerekek, illetve a Merci hozzánk tartozik. Legutóbb például az Esztergomi találkozó regisztrációjánál üdvözölt egy Ladás kolléga, mint a Mercist a gyerekekkel.

    Azért ez elgondolkodtatót, hogy egy hobby, amit elvileg zömmel nem nagyon fiatal felnőtt emberek űznek, nem ölt egyáltalán családi jelleget. Az elmúlt évek alatt összesen három olyan kocsival találkoztunk, melynek a „személyzetében” kisgyermek is található, és rendszeresen megjelenik rendezvényeken. Egy Moszkvicsos, egy BMW-s, illetve egy másik Mercis család, tehát velünk együtt négy veterános, ez elenyésző ahhoz a sok száz veteránoshoz képest, akikkel eddigi pályafutásunk során találkoztunk.

    Mindenhol szívesen fogadnak bennünket, szeretik gyermekeinket, és többen mondják, hogy szívesen hoznák gyermeküket, unokájukat, de nem hozzák, vajon miért? Mi a kezdetektől fogva küzdünk - ilyen-olyan szinten - a családi veteránozás elismeréséért. Mindezidáig egyetlen veterános szervezet sem keresett meg bennünket, családos veteránosokat, hogy szeretnénk-e veteránozni, esetleg másokat is ebbe a táborba csábítani. A jövő veteránosai itt szaladgálnak köztünk, akik ebben a korban magukba szívják az öreg vasak szeretetét, azok felnőtten sem fognak hátat fordítani ennek a szenvedélynek, és nagy valószínűséggel átveszik a stafétát.

    Márti: Négy éve járunk különböző, veterán jármű tulajdonosoknak, illetve birtokosoknak szervezett rendezvényekre, a vidéki klubok rendezvényeitől az időmérő versenyekig. Gyerek-, illetve családbarátnak leginkább a miskolciak, illetve még a szolnokiak találkozója mondható. A versenyektől kevéssé várja az ember, hogy figyelembe vegyék a gyerek utasok igényeit, a vidéki klubok találkozóitól, túraversenyeitől viszont többet várnék ezen a téren. Rendszeres program több helyen a szombat esti „veterános bál”, ami alatt gyermekfelügyeletről nem gondoskodnak (pedig ehhez momentán egyetlen lelkes nagymama elég lenne, lévén alig van gyerek), így a családosok kimaradnak a késő esti táncmulatságból, ami a veterános kapcsoltok építésének elég meghatározó színtere. Az ételek sem mindig felelnek meg a gyerekek ízlésének is, esetleges gyerek menü alternatívája fel sem merül. Így esett meg például az, hogy a gyerekek chips-et vacsoráztak egy fárasztó túraverseny után, mert valahogy a birkapörkölt nem jött be nekik. Előfordul az is, hogy a veterános társaságot közös fürdőkkel felszerelt kollégiumokban szállásolják el. Itt persze lehet egyéb szállásokon lakni, külön, elszeparálva a többi résztvevőtől. Az esti bulin való részvétel itt is elképzelhetetlen, de még a többiekkel való együtt étkezés is, a külön szállás okán. A következő probléma általában a vasárnapi kiállítások hossza miatt merül fel. Jobbára komplett délelőttökre kell kiállítani a járműveket egy-egy téren, ahol nehéz ennyi időre a gyerekeket lefoglalni. A fagyi hamar elfogy, a nehezen megtalált játszótér is unalmassá válik egy idő után, a meleg pedig (merthogy a nyár a veteránozás szezonja, kabriósok előnyben) még nehezíti a helyzetet. Egyedül a miskolciaknak sikerült ezt tavaly frappánsan megoldaniuk: aki nem kívánt egész délelőtt egy tornacsarnokban strázsálni a járműve mellett, azt reggel a Miskolctapolcai Barlangfürdőbe, illetve onnan ebédkor a járművéhez szállították. Ezúton is köszönöm nekik a választás szabadságát.

    A versenyek több szempontból mások. Míg a vidéki rendezvényeken mindenki emlékszik még a kisgyereket nevelő korszakára, a versenyeken egyenesen ciki a gyerek. Bőven találkoztam lesajnáló tekintetekkel, mind a Csillagtúrán, mind a BPCGP-n. Pedig igazán örülhetnének nekünk, egy kocsival több, amit maguk mögé utasíthatnak, aztán elmondhatják, hogy idén mondjuk nem 79-ből szerezték azt a bizonyos előkelő helyezést, hanem 80-ból. Hallelujah. Meg aztán -ismerjük be - nem is mindenkinek való / kell gyerek. Nemhogy három, egy sem. Meg sem tudom számolni, hány „sporttársnak” magyaráztam már versenyeken, hogy nincs „hadra fogható” nagymama, így aztán a „lepasszoljuk a nagyinak” lehetőség fel sem merül. Bébiszitterre meg előbb bízom a bankkártyámat kóddal, mint a gyerekeimet. Mindenképp kellene valami „személyzet”, tényleg??? Az is gondot okoz, hogy a versenynapi ebédekre általában kb. 30-40 percet szánnak, ami már egy 10 év alatti gyerekkel, esetleges mosdóhasználattal megtoldva kivitelezhetetlen. Így maradok éhen, illetve a wc-t hiányolva (vagy mindkettő) a célig, általában.

    A járművek szempontjából sem egyszerű a helyzet, tekintve, hogy a harminc egynehány fokos meleg a légkondihoz szokott felnőtteknek sem egyszerű egy veterán autóban egész nap, nemhogy a gyerekeknek. Talán érdemesebb youngtimert választani - Krisztiánt is erről próbálom meggyőzni - , mert abban nagyobb valószínűséggel található klíma, gyerekzár az ajtókon, hátsó biztonsági öv, elektromos ablakemelő, stb.

    Összességében: a magyarországi „családi veteránozás”, mint hobby, sport, szórakozás, nem gyerekcipőben jár, hanem bébi zokniban, vagy leginkább mezítláb. Tisztelet annak a pár lelkes szülőnek, aki mindezen körülmények ellenére nem mond le a közös élményekről, nem mond le a hobbyjáról, és persze az együtt töltött időről, ami - lévén szó gyerekekről és szüleikről- meglehetősen véges.

    Krisztián: Egyszer remélem, lesz valaki, vagy valakik, aki(k) azt gondolják, hogy érdemes foglalkozni azokkal, akik ezt a hobbyt is, mint annyi másikat is, családban képzelik el, és figyelmet szentel, teret ad nekünk.

    Egy biztos, a jövő a miénk, de főleg gyerekeinké, és ezen érdemes lenne elgondolkodni.

    Dr. Csáthy Márta, Kapus Krisztián

    lapozzon vissza