Járművek

  • Dália, amikor én még kislány voltam, és 2014. őszén Zuglóban 1929

    2014. december 27. (szombat)

    Óvodás voltam /1979-ben születtem/, mikor a szüleim vettek a Trabi helyett egy Daciát. Tetszett is, meg nem is, az elkeskenyedő orra nem tette túl „kedvessé” a kinézetét (a helyes kis Trabival ellentétben), viszont nagy, kényelmes hátsó ülése volt, különösen egy gyereknek. A felnőttek szerették, én is hamar megszoktam. Szürkéskék színű volt, meglehetősen matt fényezéssel, belül szintén szürkéskék, borzalmas tapintású, műszálas kárpittal bevont ülésekkel, amiket apám fehér műszőrme üléshuzattal igyekezett védeni. Mindig műanyag szag terjengett benne, dacára a tükrön lógó, zöld Wunderbaum-oknak. 2014 végén ez már képzeletben is meglehetősen bizarr. Megbízható járgány volt, elvitt minket Svájctól az Adriáig mindenhová. Még a rendszámára is emlékszem, GH-54-76. Aztán, mikor bejött a TLX, felmenőim arra cserélték. Igaz, az sem volt „ezerötös Zsiguli” (apám arra vágyott), de legalább 5 sebességes volt, az is valami. Már a Merkur-tól hazáig sem tudtunk vele eljutni, felforrt a víz. Gyakran volt szervizben, a szüleim sokat bosszankodtak miatta. Én csak azért nem bosszankodtam, mert a kocsi nélküli időkre olykor kölcsön kaptunk apám rokonától egy piros Zastava-t, ami sokkal jobban tetszett. Nagybátyámnak is volt Dacia-ja, még az egyben lámpás, azzal is akadtak problémák. Pár éve előkerült egy Nagyapám által írt levél /a fiatal Nagybátyámnak írta/, amiben szó esik a Dacia-ról is. Így írt Nagyapám: „Megmondtam én, Fiam, hogy nem szabad azt a kocsit megvenni, de neked annyira tetszett, mert piros. Most meg megszakad a szívem érted, mert csak költöd a pénzed rá.” (Ennyit a trapéz Trapperes, széles barkójú, piros kocsival csajozó fiatalemberekről. )Kb. 8 éves lehettem, mikor olvastam egy könyvet, amiben a rendszám alapján nevet adtak egy kocsinak. A TLX rendszáma KK-val kezdődött, megkérdeztem apámat, jó lesz-e neki a Katika? Mire csak annyit mondott, nem kell különösebben bonyolítani, elég lesz a két „k” után egy-egy „a”. A szüleimmel madarat lehetett volna fogatni, mikor 1989-ben behoztak Németországból egy 8 éves Fiat Ritmo-t, és a TLX-től végre megszabadulhattak.

    Teltek-múltak az évek, nem sokat gondoltam a régi Dacia-kra, de aztán idén ősszel, a zuglói találkozón megpillantottam Ottó Csaba autóját.

    Eredeti állapotában megőrzött, harminc évig egy tulajdonosa volt. A színe, a kárpitozása, minden eredeti.- meséli kocsijáról Csaba.

    Miért pont Daciát vett?

    Nem volt célirányos ez a vásárlás, igazából egy impulzív vásárlásnak tekinthető. Interneten nézelődtem, nem Dáciát kerestem, de annyira szép autónak tűnt a fotók alapján, hogy úgy éreztem, muszáj megnéznem.

    Mi a pontos típusa?

    1310 TX.

    Nekünk TLX-ünk is volt gyerekkoromban, már nem emlékszem pontosan, mi volt a kettő között a különbség.

    Ez csak 4 sebességes, a TLX pedig 5 sebességes volt, illetve abban több extra volt, úgy tudom.

    Mennyire szerviz igényes az autó? Nekünk semmi gondunk nem volt a TX-szel, az utódjával annál inkább.

    Egy nagy lutri volt annak idején a Dacia, az egyikkel semmi gond nem volt, míg a másikon gyakorlatilag minden tönkrement. Egyébként kényelmes, tágas autó, bárkit vittem vele, még senki sem panaszkodott. Nálunk anno nem volt a családban ilyen, mi Lada pártiak voltunk. Azért úgy gondolom, hogy hétköznapi használatra a Lada üzembiztosabbnak tekinthető.

    Mik a Dacia típushibái?

    Nagyon sok például féltengelyes lett. Amikor átvették a Renault-tól ezt a típust, akkor a román utakhoz igazították, megemelték az elejét, a geometriáját azonban nem igazították ehhez. Szinte minden tönkre tudott menni rajta, főleg a motor, illetve a vezérlés részei. Nagyon rossz volt az anyagminőség, több helyen már gyárilag rozsdásak voltak a lemezek, esetleg a tank rozsdásodott.

    Talán a formája miatt, hogy ennyire hosszúkás, de nekem még mindig egész nagynak tűnik.

    Nagynak tűnik, de ha összehasonlítjuk egy mai autóval, akkor voltaképpen kicsi. Manapság egy középkategóriás autó nagyobb.

    Milyen veterán autó kerül legközelebb a virtuális „kosárba”?

    Nem is autót választanék, inkább motort, egy Uralt.

    Vajon miért vonzóak a szocialista korszak -sokszor nem is túl üzembiztos- veterán járművei?

    Aki megélte azt a korszakot, amikor ezek teljesen hétköznapi járművek voltak, annak biztosan van velük kapcsolatban valamiféle kötődése. A mindennapjaink részei voltak ezek az autók.

    Ottó Csaba és a Dacia

    Krisztián: A cikket átolvasva előjöttek az én emlékeim is. Volt egy Dacia 1310 TX Break-em, (kombi) a kilencvenes évek elején, TG-47-89 volt a rendszáma. Nejemmel ellentétben nekem csak jó tapasztalatom volt a jó öreg Dáliával kapcsolatban. Engem mindösszesen egyszer hagyott az út szélén (egy defektet nem számítva), bár én jó helyen szervizeltettem. Negyedmagammal, egyhónapi úti poggyásszal és kajával felvitt az Alpok tetejére is, és elfurikáztunk vele Rómáig. Csúf véget ért, egy évfolyamtársnőm rakta tetőre, de semmi bajuk nem lett. A kissé furcsa tetőszerkezetű autót, sok társával egyetemben, haza vitték Romániába. Az én családomban is volt vele kapcsolatban aranyos sztori. Egyik unokanagybátyám is vett egy román csodát, és ő is a Szabadkikötői Merkur telepről indulva tette meg első útját. A kijárattól nem messze lévő Áfor kútnál megtankolta a kocsit (47 liter benzin), majd hazament, úgy 5-6 kilométerre lakott. Reggel büszkén ment az új kocsival dolgozni, azaz csak ment volna, de a kocsi nem indult. Segítséget hívott és bevitette szervizbe, itt közölték, hogy van egy jó és egy rossz hírük: a tankon tenyérnyi lyuk van, de cserébe a román kollégák hagytak benne egy franciakulcsot. Történetei mindenkinek voltak erről a kocsiról, volt ismerősöm, aki azt mesélte, hogy a nappali műszakban készült kocsi a jó, mert az esti műszak 30-as izzó erősségű neonok mellett dolgozik. A tény az, hogy ez egy kényelmes autó volt, amit nem ártott összerakatni. Az is igaz, hogy a Dacia féltengely közmondásos volt, de azért szeretni való volt a kocsi, én legalábbis szerettem.

    Dr. Csáthy Márta, Kapus Krisztián

    Fotó: Csáthy & Kapus

    lapozzon vissza