Élménybeszámolók

  • Veterán autók és motorok VII. miskolci találkozója, Lévai György emléktúra 2012., avagy a díj nem (mindig) boldogít 1125

    2012. december 31. (hétfő)

    Márti: Tavaly óta járunk veterános találkozókra, versenyekre. Kezdettől fogva vágytam rá, hogy egyszer, valamelyik versenyről hazahozhassunk egy díjat. Igen, azt hittem, a díj (is) boldogít. Lehet, ez így is van, ha az ember később örömmel gondol vissza arra az ominózus versenyre: szép volt, jó volt, izgalmas volt, megdolgoztunk érte. Ez a verseny azonban másképp alakult.

    Egy pénteki napon érkeztünk a miskolci Egyetemvárosba. A szervezők nagy szeretettel fogadtak, még a csomagjaink cipelésében is segítettek. Ahogy elfoglaltuk a szobát, már mehettünk is az első programra, várt minket Miskolc-Tapolcán a legendás szépségű Barlangfürdő. Nagyon kellemes volt pancsolni a nagy melegben, ezt gyerekeink, de akár orosházi motoros versenyző társaink is megerősíthetik. Alaposan megéhezve fogtunk neki a vacsorának, a másnapi verseny pedig izgalmas, jól szervezett programnak ígérkezett.

    4 hónapos Léna lányunk anyja karjaiban, háttérben a kisasszony vízi járműve

    Krisztián: Nekem már délután is tetszett a parkoló, volt itt két 170-es Merci gyönyörű állapotban, de jött velük egy 190 SL is, Feliciából pedig összesen vagy négy-öt darab, mind csodaszép. Tiszaújvárosból Csajka érkezett. Láthattunk itt Ford-ot és BMW-t is, az egyik egyenesen 600 cm3. Másnap futott be egyik kedvencem, a Horch. Motorok inkább a volt Csehszlovákiából érkeztek, de volt japán gép is. Nem túl nagy, de ütős mezőny jött össze.

    Márti: Reggel a verseny indítása úgy fél órát késett, ami Lencsi szoptatás-beosztása és a Fiúk meglehetősen felspannolt állapota miatt némi kényelmetlenséget okozott. Az indítás rendben történt, a második pályára mégis összetorlódtak az autók, ami már csak azért sem volt túl előnyös, mert a pálya lényege bóják körüli keringés volt, amibe több, egyszerre keringő autó nélkül is bele lehet szédülni. A torlódások miatt a szintidők is „borultak”, természetesen.

    Léna és apja indításra várva, a Fiúk már a kocsiban, bekötve.

    Ezek azonban a könnyen elviselhető kellemetlenségek közé tartoznak, véleményem szerint. Sokkot csak jóval ezek után kaptam. A sokk nem túlzás, felnőtt ember létemre úgy sírtam a dühtől, hogy a verseny során több parkoló is tőlem zengett. Pedig az idegeim -hála három, igencsak zsenge korú gyermekünknek- meglehetősen edzettek.

    Szerencsen az egyik időmérő pontnál annyi autó és motor állt a mi ideális időnkben az állomás bejáratánál, de már bent, hogy az időmérő pont és az ott „posztoló” néni nem is látszott. Más körülményekhez szokva, lányos zavaromban az állomás végéhez rohantam a kocsiból, ami már egy új szakasz kezdete volt. A következő állomásról induláskor mondta az előzőről időközben átvándorolt néni, hogy a behajtás bizony kimaradt, pedig ő kiabált is utánam. Sajnálom, sem nem láttam, sem nem hallottam, ami az állomás zsúfoltsága miatt nem is volt nagy csoda. Eddigi verseny-tapasztalataim során még sosem találkoztam olyan helyzettel, hogy az állomáson egy időben több jármű tartózkodott volna. Az állomás körül „táborozott” fű-fa-virág, de bent mindig csak az ideális időben érkező lehetett. Semmiképp sem tudtam volna elhibázni a pontokat, ahogy beértünk egy állomásra, rögtön kérték is a menetlevelet.

    Skodák Szerencsen

    Kihagytuk az időmérő pontot, így, ekkora szarvashibával nem láttam túl sok értelmét a további versenyzésnek. Férjem azonban tovább akart menni, hiába hoztam a tudtára -fennhangon, könnyek közt-, hogy én innen inkább feladnám.

    Krisztián: Nem szokásom bármit is feladni, bár az is igaz, bennem nem tombol versenyszellem ilyen eseményeken. Egyszerűen szeretek autózni a jó (éppen hogy csak) öreg Mercivel, „hasonszőrűek” között. Azért a becsület kedvéért az ebédkori (az ebéd egyébként gyenge, a helyiek által kínált kelt sütemény viszont finom volt) hosszabb pihenőben megpróbáltam a versenyigazgatóval zöldágra vergődni abban, hogy szerinte normális-e, hogy az állomáson egynél több autó tartózkodik. Abban megegyezett a véleményünk, hogy nem. Ott kezdődött a probléma, hogy szerintem ezek után én joggal feltételeztem, hogy az ie „be” és „ki” egy helyen van.

    Márti: Az egyik állomáson odajött hozzám a szervező klub Elnök Asszonya.Kedves volt tőle, hogy ennyire szívén viselte elromlott hangulatom javítását, noha érdemben segíteni a gondomon -minden szeretete és jóindulata ellenére- nem tudott.

    A verseny hátralévő része elég keserűre sikeredett, anyjuk sűrű könnyeit látva a gyerekek is megszeppenve, hallgatagon ücsörögtek a hátsó ülésen. Szerencsére Léna nem maradt ebéd nélkül, bár anyatejes csecsemő lévén ez is benne volt a pakliban.

    Krisztián: Este a vacsorát tombola színesítette, melynek egyik főszereplője nagyobbik fiunk volt, de nem hajlott „hazafelé” a keze. Vasárnap a már megszokott kiállítás volt a „Hermann” tornatermében, illetve az udvaron (Csajka).

    Jobb szélen a Merci-nk, Áron és Dávid fiaink lufikkal játszanak, Lencsit anyja babakocsiban tolja

    Márti: Az eredményhirdetésen kiderült, kategóriánkban második díjat nyertünk. Ha a fent leírtak nem bizonyították volna, hogy nem jó teljesítményünknek köszönhettük a plakettet, egy másik kategória nyertesei egy „út vége, fordulj balra” képet nem tudtak értelmezni, ott tanakodtak, mire odaértünk a segítségükre. Mindez a Miskolcot elkerülő út egyik legforgalmasabb részén történt. Szívesen segítek, alapvetően semmi gondom az élmény-autózókkal, egészen addig, amíg nem a több versenyszellemmel megáldott társaik helyzetét nehezítik, például egy állomáson. Szerintem kellene indítani egy túra-kategóriát is, így mindenki elégedettebb lehetne.

    Krisztián: Véleményem szerint is igaza volt Tündének (a RAMME Elnökének), mikor a rendezvény vége felé megjegyezte, lehet, hogy kétfelé kell osztani a mezőnyt túra, illetve verseny kategóriára. Én szívesen elautózom bármelyikben.

    Márti: Egyes szervezők szerinti, ki nem mondott alkalmatlanságomat megcáfolandó, legközelebb is muszáj lesz a verseny kategóriát választanom az egész „Pereputtyal” együtt. Remélem, addigra legalábbis kevesebb lesz a szervezési, valamint az állomás-telítettségi probléma, vagy valamelyest változik a verseny jellege.

    A miskolci rendezvényen van rengeteg vendégszeretet, vannak szép tájak, jó programok, érdekes feladatok, és egy „némileg” zavaros, rally-szerű verseny. Annyi minden jó adott, nem értjük, miért muszáj a szervezők egy részének „kisboltból hipermarketet” csinálni. Van több, nagyon is élvezhető, jól működő, sikeres „kisbolt”, pl. Szolnokon, Esztergomban, Kiskunhalason... stb. Van pár „hipermarket” is, rally-val, profi versenybírókkal, drága szerkezetekkel, megfelelő nevezési díjakkal. A miskolciaknak el kellene dönteniük, hogy melyiket szeretnék, mert nagyon sok széppel, jóval, kedvességgel és szeretettel rendelkeznek.

    Dr. Csáthy Márta, Kapus Krisztián

    lapozzon vissza