Élménybeszámolók

  • Szolnok 2013 1241

    2013. december 1. (vasárnap)

    Május utolsó hétvégéjén harmadszor is részt vettünk a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Veterán Autós-Motoros Klub rendezvényén. Budapest szélén, egy bevásárlóközpont sportboltjában még beszereztük a hiányzó esőköpenyeket, (az időjárás elég változatosnak ígérkezett) aztán irány a Tisza parti város. Szolnokra érve gyorsan lemosattuk a kocsit, majd elindultunk a szálló felé. Bent már nagy szeretettel vártak a szervezők, megkaptuk az itinert, az emlék tárgyakat …stb. A szállodai szobák láttán azonban rögvest lefagyott a mosoly az arcomról: a szőnyegek szörnyen mocskosak voltak, már anyagukban is, rajtuk pedig az előző vendégektől származó, többféle morzsák. Először azt mondta az Úr a recepción, hogy nem lehet kosz, ő maga ellenőrizte. Végül beismerte, hogy a takarító személyzet hiánya a probléma. A szervezők hatására kisvártatva felküldtek hozzánk egy pincér tanuló hölgyet egy ipari porszívóval. Vagy nem tudott vele bánni, vagy nem akart /a korát tekintve nem is tudom, mi a rosszabb/, de végül én fejeztem be a takarítást, már amit a gép szívóereje megengedett. Aztán a szobákat magunk mögött hagyva kimentünk a parkolóba, ami lassanként megtelt csodaszép autókkal és motorokkal. Együtt érkeztünk Lakyékkal, estére a kék Karmann Ghia csak úgy tündökölt a lemenő Nap fényében a Tisza parti fák alatt. Egyik kedves veterános társunk meghívott minket /a Fiúkat és engem/ egy kis motorozásra. Áron és Dávid az oldalkocsiban élvezték a BMW-kalandot, nekem is nagyon tetszett, nagyon rég ültem motoron. Muris, hogy egy kis parkolóban motorozással mennyire boldoggá lehetett a pereputtyot tenni, köszönet érte.

    Kota Karesz járgánya sem úszta meg a „rohamot”

    Másnap reggel a szokásos jó hangulatban elindult a túra. Az első állomáson, Abonyban gumiabroncs-tekével vártak a szervezők. Laky Sanyi próbálta átadni férjemnek az eredményes gurítás titkát, sajnos nem igazán sikerült. Miután kidrukkoltuk magunkat Apának, Laky Erikával és a gyerekekkel körbenéztünk a téren. Másnap gyereknap lévén izgalmas programok, játékok csábították a kicsiket. Tudtuk, hogy nincs sok időnk, mégis megengedtem a Fiúknak, hogy felüljenek a kosaras körhintára. A gyereknap mégiscsak gyereknap, ha csak másnap lesz, akkor is. Szerencsére nem hisztiztek a többi játékért, még időben visszaértünk a kocsihoz.

    Második állomásként az újszilvási Bolyhos Pálinkafőzdét látogattuk meg. Öt féle pálinkát kellett az illatáról felismerni. Mivel a családban nekem volt a legtöbb tapasztalatom pálinka-téren, így én próbálkoztam a feladattal, viszonylag sikerrel, három pálinkát felismertem az ötből. Persze ez nem csak az én érdemem, csak a minőségi pálinka illatán érződik eléggé a gyümölcs illata, amiből készült. Megjegyzem, én sajnos nem csak ilyeneket ittam. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy mindig a legvacakabb pálinkákat kínálják a leglelkesebben. Mielőtt tovább indultunk volna, csináltam még pár képet Újszilváson, a család már bent várt az autóban.

    Egyszer csak úgy leszakadt az ég, hogy alig győztem bemenekülni az anyósülésre. Még a jégeső előtt sikerült behuppannom az autóba, ijedten néztük, ahogy kopog a szélvédőn a jég. Szerencsére nem tett kárt a járművekben az égi áldás, de jó néhány perc pihenőre kényszerítette a mezőnyt.

    Mikor az elsők között megérkeztünk Tápiószelére, rögtön megkérdezték, hol vannak a többiek. Ott, alig pár kilométerre a pálinkák hazájától, nem esett semmi. A helyiek egy kis 1/100-as feladattal vártak. Nem sikerült rosszul, de a versenyeken megszerzett tapasztalataink alapján akár jobbak is lehettünk volna. A parkolóban, ahová lassanként megjöttek a többiek is, nagyon finom pogácsával kínáltak a vendéglátó hölgyek.

    a Család Tápiószelén

    Mi, lányok

    Jászberénybe érve beszereztünk egy pecsétet egy makett kiállítás helyszínén, majd megkerestük az állatkertet. Kaptunk egy tesztlapot és a túlzottan is fellelkesült gyerekeinkkel nekivágtunk az izgalmas birodalomnak. Hirtelen szinte kellemetlenné erősödött a napsütés, Krisztiánnak pedig az időjárás szeszélyei miatt megfájdult a feje. A tesztlap kihívásai így csak rám és a csemetékre vártak. Megválaszoltunk minden kérdést, itt-ott kevéske állatgondozói segítséggel. Mire elértünk az ebéd helyszínére, az állatkert minden szegletét ismertük. A babgulyás és a rétes finom volt, köszönjük.

    Jászberényt magunk mögött hagyva Alattyánban találtuk a hatodik állomást, Gecse Árpád festőművész emlékházában. A szervező klub titkára, kedves ismerősünk, Lukács Edit a látott festményekre vonatkozó kérdéseket tett fel nekünk. Elég macerás kérdést sikerült húznom, némi segítség és jóindulat nélkül aligha sikerült volna produkálnom a helyes választ. A képeket csak én láttam a családból, mert időközben Léna és Dávid elaludtak a kocsiban, Krisztián és Áron pedig őrizték az álmukat (meg őket). Vittem nekik a benti sütikből, amik kint is sikert arattak. Olyannyira, hogy az illatukra Dávid fel is ébredt, félálomban kóstolót követelve magának.

    Az utolsó, hetedik állomás már Szolnokon várta a csapatot. A Nemzeti Közlekedési Hatóság járművével kellett egy kijelölt pályát teljesíteni. Krisztián kapott egy lapot, amin az állt, hogy 90 másodperc áll a vezetők rendelkezésére. Férjem rögtön leszögezte, hogy ilyen rövid idő alatt ezt képtelen megcsinálni, így abban maradtunk, hogy akkor inkább menjen hibátlanul, mint gyorsan. Pechére a bírók épp aktívak voltak /több próbálkozót is csak távolról figyeltek/, és állították, hogy nekiment két bójának is, bár ő ebből bent (furcsa mód) semmit nem érzékelt. Én a pályától távol ültem egy padon, de szerintem érzi az ember, ha nekimegy valaminek, ha csak egy műanyag bója is az. A pálya végén érthetetlen volt a mindössze 4 hibapont időtúllépésért. Ekkor derült ki, hogy valójában nem másfél, hanem négy perc volt a szintidő. Nem gondolom én, hogy a férjem egy Fittipaldi, de igazságtalan volt az egész, hibás lapostól, mindenestől. Sajnos a közlekedési szakemberek alaposan elrontották az egész napi jó hangulatunkat.

    Azért vacsorára visszatért a családba a jókedv, kellemesen beszélgettünk az asztaltársaságban. A „hotelnek” több mint két órájába telt felszolgálni a háromfogásos vacsorát, aminek számunkra meglett a következménye. A kora reggel óta túrázó gyerekek este negyed tízre már igencsak fáradtak voltak, de mindenképp meg szerették volna várni a desszertként beígért Somlói galuskát. Már össze-vissza rohangásztak a fáradtságtól (igen, van ilyen gyerek, akin a fáradtság így jön ki), mikor Áron elesett és beverte a fejét egy márvány szegélybe. Férjem vigyázott épp rájuk, én az asztalnál ültem. Megláttam a gyereket, rögtön látszott, hogy ide nem elég egy ragtapasz. Rohantam előkeríteni a szervező klub elnökét, Dr. Tornyi Jánost, Ő orvos. Közben a néptáncosok rosszalló pillantásai kísértek, amiért nem borultam azonnal sírva a fiamra. Akkor sem változott a megítélésem, amikor a két kicsit felfelé vonszolva elindultam Áron TAJ kártyájáért és kabátjáért a szobába. Rosszul esett, mintha nem lett volna épp elég bajom. Krisztián a házigazdákkal elvitte a kis sebesültet a kórházba, én pedig lefektettem Lénát és Dávidot. Előbbi anyja közelségét látva megnyugodott, hamarosan egyenletesen szuszogott a szoba egyetlen makulátlan részén, a kiságyban. Utóbbival nem volt ilyen egyszerű, csak sírdogált keservesen. Próbáltam kiszedni belőle a nem szűnő sírás okát /tekintve, hogy Áron jó kezekben haladt a gyógyulás felé/, mire nagy nehezen kibukott belőle: aggódom… Áronért… Végül már csak szipogott a karjaimban, aztán, mikor megígértem neki, hogy reggelre biztosan itt lesz a testvére a szemközti ágyon, el is aludt. Lentről közben alaposan felhallatszott a „Jaj, cica eszem azt a csöpp kis szád”. Az ablakból néztem, ahogy mennek haza a színészek előadás után a szálló melletti színházból. Mozgolódás hangja szűrődött be a folyosóról, néhány veterános társunknál nem aratott sikert az operett, így a Csavard fel a szőnyeget c. örökzöldet már nem várták ki.

    Vasárnap kiállítottuk a járműveket a Tiszai Hajósok terén. A díjkiosztón már borzasztóan zuhogott az eső, a díjazottakat mégis hangos taps fogadta. Ezúton is sok szeretettel gratulálunk Laky Sándornak és nejének, Erikának, akik „autó ügyességi” kategóriában harmadik helyezettek lettek.

    Gratulálunk a díjazottaknak! /Sándor középen, tengerkékben/

    Még a reggelinél megemlítettük a szállóval kapcsolatos problémáinkat a szervezőknek. Megértjük, hogy nem könnyű ennyi embert, kocsit és motort egy helyen elszállásolni, de ha jövőre is annyit romlik a „hotel”, mint tavalyról idénre, akkor a helyzet több lesz, mit aggasztó. Nagyon szeretjük ezt a túrát és a Szervezőket is. Megannyi szép élménnyel lettünk gazdagabbak jóvoltukból az elmúlt három évben. Semmiképp sem szeretnénk kihagyni a szolnoki találkozót, így, ha a szálló marad, legközelebb elgondolkozunk budapesti társaink megoldásán, akik pont a szállás kritikán alulisága miatt már idén is egy éjszakára redukálták a tartózkodást. Nem lesz egyszerű szombat reggel a túra indulására leérni a gyerekekkel, de ez is egy lehetőség.

    Kedves Szolnokiak! Köszönjük a lelkesedéseteket, és a rengeteg munkát, amivel a sok szép látnivalót, kalandos feladatokat megszervezitek nekünk. A túrátok nagyon jó, a kedves ismerősökkel is öröm a találkozás minden évben. Jövünk jövőre is, mindenképp.

    Dr. Csáthy Márta

    Fotó: Csáthy & Kapus

    lapozzon vissza