Élménybeszámolók

  • Csillagtúra 2015 1481

    2015. május 29. (péntek)

    A 2013-as után két évvel idén ismét a Csillagtúrán találtam magam. Most, ahogy ezt írom, újra előkerült az itiner. Mennyi emlék: etap-idők, kipipált képek, kiszámított átlagsebességek, széthulló oldalak… Mind bizonyítékai a „nagy kalandnak”, aminek immár harmadszor voltunk részesei.

    A mezőny egy kellemes reggeli után a Városligetből indult, mi 771-es rajtszámmal. Belvárosi lakosok vagyunk, vicces volt, hogy néz ki az itinerben az Oktogon, vagy a közeli Astoria. A Százhalombattáig tartó szakaszon mindössze két 1/100-as feladattal kellett megküzdeni. Az első volt a nehezebb, abban tolatni is kellett, de igazából egyik sem volt túl bonyolult. /Annak tudatában, hogy mik jöttek később, különösen nem./ Dég felé menet márkatörténeti állomásokat is kellett keresni. Már elvileg el kellet volna haladnunk mellettük, mégsem voltak sehol. Egyszer csak megláttunk az út mellett két kocsit, megkönnyebbültünk, mégis megvan. Mikor melléjük értünk, meglepetten láttuk, hogy állomás sehol, mindössze a két sofőr intézi „folyó ügyeit” az út szélén, egészen közel egymáshoz, közben arról diskurálnak, hol is lehet az állomás. Lassan kb. 20 kocsi gyűlt össze az adott helyen. Köztük néhány élvonalbeli versenyző autója. Gyanítom, nem volt olyan egyértelmű az az itiner. Felhívtam a versenyirodát, visszafordultunk az utolsó településig. Az egyik elágazásnál állt valaki, mutatva a helyes irányt, köszönjük.

    Egy ellopott pecsét után megérkeztünk Dégre, ahol volt alkalmunk megcsodálni a gyönyörű Festetics kastélyt, és annak WC-jét. Ezúton köszönöm a fotós Úrnak, hogy megörökített a kastélykertben, kedves emlék a kép. Buzgón indultunk tovább Szekszárd felé. Simontornyán várt egy Le Mans-i rajt, abban nem szoktunk remekelni, de úgy tűnik, kezdünk belejönni, (számunkra) egészen elfogadható eredményünk lett. A bikácsi próba után Szekszárdon, a Bodri Pincészetben várt minket az ebéd. Bekéstünk 6 percet /szerencsére több bekésésünk az egész versenyen nem volt/, mivel előttünk egy idősebb kocsi folyamatosan a kétsávos út közepén haladt, és nem bírtuk megelőzni. Hiába kértem Krisztiánt, hogy dudáljunk rájuk, azt mondta, még megijednek. Később, látva a legénységet, úgy gondolom, talán igaza is volt. Az ebéd alapvetően finom volt, csak a sült kacsa- vagy libacomb /visszaemlékezve a méretére, inkább kacsa lehetett/ fogyott el pont a mi étkezésünk idejére. A pince tervezett elhagyása előtt kb. egy perccel hoztak belőle újabb adagot, így aztán a háromból két gyermekünk zsíros sülttel a kezében masírozott vissza a kocsi felé.

    Szekszárd után Szászvár felé vettük az irányt. 1/100-as szakaszok vártak Bonyhádon és Mőcsényben. Egészen tűrhetően sikerült abszolválnunk őket. Végül befutottunk Pécsre, a Pappas kereskedésébe. Krisztián kipróbálta a Mercedes legújabb biciklijét, alig lehetett „elrángatni”. Mintha még nem lett volna elég a közel 300 km navigálás, navigáltam tovább a hotelig. Elfoglaltuk a szobákat, megtaláltuk az anyóst, megfürdettük a gyerekeket, lezuhanyoztunk, majd elindultunk ötösben vacsorázni. A kicsiket, miután megvacsoráztak, visszavittük a nagyanyjuknak a szobába, abban a reményben, hogy mire mi is nyugovóra térnénk, már békésen alszanak majd. /Ezen a naiv elképzelésen - gondolom - a legtöbb szülő elmosolyodik./ Némileg megkönnyebbülve azért kellemesen telt az este, Krisztián beszállt a darts versenybe, jót beszélgettünk a többiekkel. Az első napot a 27. helyen fejeztük be. Innen lehetett rontani. Egészen teljesíthető 1/100-ak voltak az első napon, lehetett tudni, hogy még hátra van a „fekete leves”. Azért ez az előkelő helyezés némi örömmel töltött el, le is fotóztam a listát, hogy később hiteles legyek az utókor számára.

    Másnap reggel arra ébredtem, hogy esik az eső. Reggeli után előre engedtem a családot a szobába visszamenet, én pedig kimentem megnézni a hotel elé, mennyi is az annyi. Épp a karom bőrén próbáltam felmérni a csapadék hullásának intenzitását, mikor a bal vállam felől megszólított valaki. A 775-ös navigátora, Szabó Péter volt, őt is aggasztotta kissé a pocsék idő. Beszélgettünk egy keveset, kiderült, ők sem „profi” stopperrel mérik az időt az 1/100-aknál. Boldogan társalogtam volna még a „hasonszőrű” Úriemberrel, de bokros teendőim sajnos elszólítottak.

    A pécsi Kodály Központ mellől rajtoltunk. Előtte némi erőnléti edzés: pecsétért hosszú lépcsőn le-fel, kettesével. A második nap megpróbáltatásai Orfűn kezdődtek, majd egy /számunkra/ nagyon nehéz, gurulós 1/100 következett Magyarhertelenden. Sosem láttunk még ilyet, a megnevezését látva el is kezdtünk tanakodni, mi lehet az. Kiderült, úgy kell lefelé gurulnunk egy lejtőn, hogy a szakaszon nem adhatunk gázt, csak a féket lehet használni. Használtuk is, „mazsola-módra”. Mint ebédnél megtudtam, látni lehetett, hogy nem elég meredek a lejtő, nem kell a fék. Hiába, gyakorlat teszi a mestert. Aztán csak úgy záporoztak az 1/100-ak, Kiskassa, majd Villány. A villányi display-es volt, az jót tesz nekünk, egyszerűbb, mint megsaccolni a szakítást a lézernél. Villányban ebédeltünk, kellemes volt a hűvös csarnok, a limonádé is, bár Krisztián szerint vagy alkohol lehetett benne, vagy már némileg erjedésnek indult. A gyerekek naphosszat elrohangáltak volna a frissen nyírt füvön, de show must go on.

    Aki jól beebédelt, annak nem kedvezett a harkányi, keringős 1/100. Én ugyan nem ettem sokat, mégis a nagy stopper-bűvölésben úgy éreztem, mintha centrifugába kerültem volna. Jött a máriagyüdi próba /ha jól emlékszem, itt is volt egy kis lejtő/, a siklósi vár /ahol valahogy elkerült a „jegyes hölgy”, és hiába mentem el a kávézóig, nem kaptam semmit/, majd a „mumus szakasz”, Szőke-Regenye. Első látásra úgy tűnt, egyszerre kell majd navigálnom és számolnom. Végül Krisztián a siklósi vár alatt „megtanulta” az útvonalat, ami, mint kiderült, nem is volt olyan bonyolult. A végén - „a stopperből kinézve” - megijedtem, hogy Krisztián nem látja a lézert, valószínűleg ezért szereztük az összesen ötven-egynéhány hibapontot, ami azért ezen a szakaszon /tőlünk/ meglehetősen dicsőséges.

    Rengeteget autóztunk a túra során a Mecsekben, gyönyörű, kanyargós hegyi utakon. Ez több felismeréssel is szolgált számomra. Az egyik az volt, hogy Kövesdi Dénes a 772-ben sokkal szívesebben és bátrabban nyomja a gázpedált, mint a férjem. A másik, hogy veterán autóban hegynek fel - hegyről le felejtsem el az erdő illatot. Lehúztam az ablakot, a nedves növények illatára vágyva, de helyette markáns kipufogó „illat” lengte be az utasteret.

    A pécsi TV toronynál várt minket az utolsó pecsét. A távolságot nem tudom elég pontosan mérni, így a néhány tíz méteres távolságoknál előfordulhat, hogy keresgélnünk kell egy kicsit. Így történt ez ott a hegytetőn is, ezért aztán az utánunk jövő 5-6 autó navigátora is lépcsőn jutott le a pecséthez, amit elvileg kocsival kellett volna megközelíteni. Mi szerencsére feltaláltuk magunkat /legurultunk a pecséthez, aztán a pecsét jeltől az itiner szerint navigáltam tovább/, de ez nem mindenkinek sikerült. Végül a sűrű erdőben teljesítettük az utolsó 1/100-at is, aztán befutottunk a célba. Pontosabban először csak befutottunk volna, mert mikor egy lámpánál jobbra kellett fordulni, és előttünk a 775-ös és egy másik, nálunk jóval eredményesebb páros jobbra indexelt, azt mondtam Krisztiánnak, menjen csak utánuk. Így jár, aki mással navigáltat. Az utolsó pár száz méteren kavarodtunk el, szerencsére nem nagyon. Én biztonságból - a célt már látva - ki is pattantam a kocsiból, hátha mégsem engedélyezett a késés, gyalog még beértem időben. Végül a menetlevél nálam maradt, úgy keresgéltem a kocsinkat a rajtkapuhoz álló sorban, a mezőnnyel szemben sétálva, vicces volt. Beértünk. Gyönyörködtünk egy kicsit Pécsben, ettünk egy nagyon finom fagyit.

    A díjkiosztóra/vacsorára csak ketten mentünk, a gyerekek a nagymamával vacsoráztak a szállodában. A pécsi tömegközlekedésben használatos busszal utaztunk, ami ráadásul kissé távol eresztett minket szélnek a vacsora helyszínétől. Magas sarkú, emelkedő, apró macskakő. Az ételek finomak voltak, az asztaltársaságban /lassan/ régi ismerősök, Ujhelyi István és neje, Réka. A díjkiosztó túl sok meglepetést nem hozott, különösebben nem számítottunk díjra. Krisztián brillírozott darts-ban, nyert is egy egész esernyőt. Kicsit sajnáltam, mert szenvedélyesen gyűjti a Mercedes modelleket, és a piknik kosárra is régóta vágyik már. Az este javarészt márkatörténeti vetítéssel telt, ami alaposan „leültette” a még el sem kezdődött bulit. Két napja versenyző embereket ennyit „moziztatni” az altató sötétben elég fura ötlet. Ki akartuk élvezni a nagy gyerektelenséget, de a mozinak hála, nem sikerült. Megvettük a jótékonysági posztert, aztán Ujhelyiékkel együtt taxiba szálltunk, és visszatértünk a szállodába.

    Lehettünk volna sikeresebbek is, mégis szívesen gondolok vissza erre a versenyre, izgalmas volt. Szerintem a férjem az egyetlen a mezőnyben, aki nem csak mondja, hogy „örömautózik”, és nem érdekli a helyezés. /Sajnos./ 43.-ak lettünk, akárcsak 2013-ban, pedig kevesebb hibaponttal abszolváltuk az idei versenyt. A második nap 1/100-ai, meg még sok minden más. Tanulság persze idén is van. Még mindig nem szabadna egy 1/100-on - ha több részből áll is - összesen 400 hibapont körül összeszedni, egyszer sem. Többet kéne gyakorolni, több versenyen kéne indulni. A legnagyobb gond azonban mégis az „eszközparkkal”, konkrétan a stopperrel van. Na, az nem elég jó.

    Hazaérve már nagyon vártam, hogy a saját ágyunkban alhassak. (Nem aludtam jól a hotelben.) Krisztián még nem érezte szükségét az alvásnak, nézegetett valamit a neten. Mondtam neki, megvárom ébren, kicsit zenét hallgatok. Mindenképp valami retro illett a hangulatomhoz. Hamar megtaláltam az ideális számot, az aktuális refrént a Bikinitől: „Mindig azt mondják, hogy legyek jó, de miért mindig csak én, csak én legyek a jó?”

    P.S.: Üdvözlet a 769-es, a 770-es, a 772-es, a 773-as és a 775-ös versenyzőinek.

    Dr. Csáthy Márta

    Fotó: MB honlap, Csáthy & Kapus

    lapozzon vissza