Veteránlap.hu

Élménybeszámolók

Csillagtúra 2013. 1355

2013. szeptember 27. (péntek)

A tavalyi év egyik legnagyobb élménye volt számunkra, hogy elindultunk életünk első Csillagtúráján. Szerettük, az első napi vacsorahiánytól eltekintve magas színvonalú, jól szervezett, izgalmas versenyen vehettünk részt, így aztán nem csoda, hogy már vártuk az ideit.
regisztrációra várva
Áron és Krisztián a regisztráció után
Mivel 1980-as az autónk, sajnos mindig a mezőny végére kapunk rajtszámot, bár ez nem okozott túl sok problémát egészen az utolsó pár kilométerig, de erről majd később. /Egyébként szerintem igazságosabb volna rajtszámot húzni, így a „fiatalabb” autók nem szorulnának örökre hátra./ Csütörtökön három óra körül regisztráltunk a Jász-Plasztiknál. A gyerekek legnagyobb örömére már állt a rajtkapu, boldogan rohangáltak át alatta. A pár hónapja járó Lénát nem engedtem lefutni a saját lábacskáin, inkább rögtönöztem neki egy babakocsi-rallye-t.
Dávid és Noémi � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � � no comment…
Otthon késő estig bújtuk az itinert Krisztiánnal, próbáltunk taktikát találni a nehezebb szakaszokra.
Péntek reggel nagy izgalommal elrajtoltunk Fótról. Már maga a táv elég sok volt egy napra, a versennyel alaposan megbonyolítva kifejezetten kemény napnak néztünk elébe. A gyerekek jól bírták, bár a 40 perc ebédidő alatt nem igazán sikerült mindegyikükbe kellő tápanyagot juttatni, magunkról nem is szólva. Sebaj, nyomtuk tovább, egészen jó eredményekkel. Valahol, a nap elején még volt egy 1 hibapontos szakaszunk is. Átlagosan 40 hibapont körül teljesítettük a szakaszokat, egyedül az utolsón kaptunk 100 fölötti eredményt, amit maximum úgy kerülhettünk volna el, ha az adott szakasz előtt úgy fél órával kapunk valahol egy vödör kávét és mellé egy vödör jéghideg vizet.
Este az Új Tanyacsárdában várt minket egy kifejezetten finom vacsora és nagyon kedves, szolgálatkész személyzet. Hamar akadt baba etetőszék, csapvíz az itató pohárba, almás palacsinta mindenki tányérjára. A Mercedes-Benz Hungária Kft. ügyvezető igazgatójával, Ingo Fröhlich-hel is válthattam pár szót a viszontlátás, valamint Léna lányom és jómagam örömére.
Szombat reggel nagyon megörültem, mikor megláttam, hogy a nyolcszáz valahány pontunkkal a 34. helyen állunk. Tavaly a 65. helyen végeztünk, ezért aztán ilyen „elöl” nem is kerestem magunkat, percekbe telt, mire megtaláltam a nevünket a listán. Egy kicsit bosszantott, hogy az 1 hibapontos szakaszunkon csak szakasz másodikak lettünk, de egy szakasz győzelem túl szép álom volna, különösen egy ilyen „fiatal” autóval. Családom többi tagja elég elgyötörten ücsörgött a reggelinél, tekintve, hogy a szálloda egy extra magas franciaágyat adott a 3 és 5 éves Fiúknak, Lénának pedig egy olyan rövid babaágyat, amiben épphogy hosszában elfért. Fél éjszakán át rohangáltunk a gyerekek szobájába. A Fiúk rendre összeütköztek a közös ágyban, aminek legtöbbször nagy puffanás és nyöszörgés lett a vége, Lénának pedig szorult helyzete okozott időnként gondokat.
második nap, reggeli
Léna is szerzett valahogy egy filctollat, minden igyekezetünk ellenére.
A reggeli után összepakoltunk, bekötöztük a kocsiba a három csemetét és 9.59-kor elrajtoltunk a hotel elől. A verseny első kétharmada, három negyede nagyjából probléma nélkül zajlott, egyedül a Le Mains-i rajtnál teljesítettünk rosszabbul a vártnál. Hódmezővásárhelyen nagy sikerük volt a gyerekeknek, köszönjük a helyiek vendégszeretetét. Az ebédre végre volt elég időnk, de a szintidők több helyen is túl szorosak voltak. Mivel sokat mentünk településen, illetve mezőgazdasági területek melletti utakon keresztül-kasul az Alföldön, többször is nehezítette a beérkezést kombájn boronástól, traktor, falunapra/versenyre tartó lovas fogatok, vagy épp néhány alkoholtól befolyásolt biciklis. Ezeket a szintidők megállapításánál érdemes lett volna figyelembe venni, és akkor nem kellett volna a kátyús, szűk alföldi utakon száz km/h fölötti sebességet diktálnunk. Nemrég egy BKV busz hátulján láttam egy gyógyszer reklámot, a családi kocsi után egy róka koma futott, kezében Taccsland feliratú bőrönd. (Vajon honnan szedte a kreatív kollégát a cég?) Legfelül a szöveg: „Előzze meg a rókát!” Nekem párszor épphogy csak sikerült, nem szabad alábecsülni a kis ravaszt.
ebéd Hódmezővásárhelyen
valahol a nagy magyar Alföldön
targoncás menekülés a szúnyogok elől Rácalmáson, jó móka volt
Összességében jól éreztük magunkat, egészen a Mercedes gyár előtti szakaszig. Még abban a szerencsében is részünk lehetett, hogy elismerte a pátkai szakaszon való akadályoztatásunkat a versenybíróság, igaz, az, hogy az átlagtartón pontos műszerekkel felszerelve hogyan kaphattunk 46 pontot, máig rejtély. A bokori szakaszon, illetve a Mercedes gyárban lévő kettőn nagyon rosszul teljesítettünk, szakaszonként 200-300 hibapontot összegyűjtve. Lehetett sejteni, hogy a 34. helynek biztosan annyi. Krisztián töredelmesen bevallotta, hogy Ő bizony fáradt, ami a kevés alvás és a közel 600 km-nyi versenyzés után nem volt meglepő. Az egyik szakasz középső részéért viszont egyértelműen én vagyok a felelős, túl későn indítottam a második stoppert és nem is korrigáltam a 6 másodperc alatt. Túl hosszúra nyúlt a verseny, a tavalyi másfél napos versenyzés és a kisebb össztáv teljesíthetőbb és élvezhetőbb volt. A kevesebb néha több, nekünk legalábbis biztosan.
Autók
Még a gyár területén kijavították az itiner egyik jelét, de az utolsó pár kilométeren ez sem segített, reménytelenül eltévedtünk Kecskemét belvárosában. Ahol a 245. jel szerint balra kellett volna fordulni, ott nem volt balra fordulási lehetőség. Többször is visszamentünk az utolsó biztos pontig, de sehol sem találtunk a jelnek megfelelő utat. Lassan azt vettük észre, hogy egyre több autó forgolódik tanácstalanul össze-vissza körülöttünk. Végül hárman leálltunk egymás mellé, szerencsére valakinél volt GPS. Ennyit az itinerről. Felhívtam a versenyirodát, onnan ugyan próbáltak elnavigálni a Balaton utcába, de ezt végül megoldotta a GPS is, aminek elvileg lennie sem kellett volna senkinél, még jó, hogy mégis volt. Arra a kérdésre, hogy a tetemes, közel fél óra bekésésre kapunk - e majd hibapontot, a versenyiroda nem tudott válaszolni, ahogy arra sem, hogy ér-e bármi hátrány, ha egyből behajtunk a Kossuth térre, kihagyva az utolsó kvízt és pecsétet. Azt elismerték, hogy rossz az itinerem. Következtetés: jövőre minden pecsétet és kvízt érdemes kihagyni, GPS-t vinni pedig muszáj, arra az esetre, ha megint csődöt mondana az itiner. Kizárólag az 1/100-as szakaszokra kell koncentrálni, minden olyat félre kell tenni, ami ezekről elvonja az ember figyelmét, illetve hozzájárul a hamarabbi kifáradáshoz. Minél gyorsabban el kell érni az 1/100-ak helyszíneit és az időmérőket, hátha ezzel csökken a versenyben töltött idő. Jó pap holtig tanul, ezek a második év tanulságai. Valamint az is, hogy a versenyigazgató „élet-halál ura”, aki soha, semmiért nem kér elnézést, és ha némileg felfokozott lelkiállapotban, huszon valahány perc „lost in Kecskemét” után megjegyzem, hogy ez nem fér bele egy ilyen kategóriás versenybe, három gyerekkel meg különösen nem, akkor nyugodtan felvilágosíthat, hogy a 3 gyerekkel versenyzést én vállaltam, az én bajom, ha pedig ennyi „kis” kellemetlenség nem fér nekem bele, nem muszáj jövőre is neveznem. Ő megkért valakiket, hogy küldjék a versenyzőket a helyes irányba az út széléről, hogy én nem vettem ezeket az embereket észre, az nem az ő hibája. Bizton állíthatom, hogy mire mi 62-es rajtszámmal az adott helyre értünk, már nem állt ott senki. Számon sem lehet kérni rajtuk, nem a szervezőkhöz tartoztak, szívességből álltak kint, amíg bírták, vagy amíg kedvük tartotta. Nem értem, miért nem fért bele a budget-be egy sms a versenyirodáról, hogy dobjam el az itinert és nyugodtan hajtsunk a Kossuth térre minden hibapont vagy egyéb hátrány nélkül. Én elvártam volna ennyit.
Célba éréskor, „kissé” rosszkedvűen
Öt évig voltam lovas túravezető egyetemi tanulmányaim mellett. Minden túrán voltak kisebb-nagyobb problémák: X-nek a lova nem tetszett, Y a pálinka-rezisztenciáját mérte fel rosszul, V fenekét feltörte a nyereg, Z a szállásra panaszkodott. Legtöbbször mindehhez hulla fáradtak voltak, miután a napjukat/ x. napjukat reggeltől estig az irodai foteljük helyett nyeregben töltötték, így aztán nem egyszer érdekes módon adtak hangot véleményüknek. Első dolgom volt, hogy elnézésüket kérjem - akkor is, ha nem tehettem a bántalmaikról -, aztán igyekeztem a gondokat a lehető legrövidebb idő alatt megoldani, mindenki megelégedésére. Egy túravezetőnek/versenyigazgatónak tudnia kell kezelni a problémákat és a fáradt, ideges embereket, persze eltanácsolni őket a további túrázástól/versenyzéstől sokkal egyszerűbb.
A szombati vacsorán egyből „bele botlottam” Ingoba, akinek empátiája és derűje a késődélutáni kalandjaim után újra megtanított mosolyogni. Az illetékesek helyett is Ő kért tőlem bocsánatot. Köszönöm neki ezúton is. Némi kedvesség még a kemény csajoknak is jól esik néha.
Vacsoráztunk, sportszerűen megtapsoltuk mások sikereit, a magunk hibáin bosszankodtunk. Léna cipőjének a tépőzára tönkretette a harisnyámat, így vissza kellett mennem újat húzni a szobába. Elkezdtem mélázni azon, hogyan lehet befejezni ezt a versenyt összesen 200 egynéhány hibaponttal. /Ez ugye nem egész 3 másodperc a 26-28 mért szakaszrészről./ Aztán elképzeltem, ahogy ül az asztalnál valami „Főmufti” egy másik bolygón vagy a nagyon távoli jövőben, körülötte vagy 16-20 fő, aztán a „Főmufti” így szól: micsoda ócska egy modell volt ez a homo sapiens sapiens, se beépített lézerérzékelő, se átlagsebességtartó… remélem, jót mulattatok.
csendélet nappal… /balról a hatodik a miénk/
…és éjjel
De irány vissza a vacsorára. Megnéztem az eredménylistát, 43.-ak lettünk. Jó nagy bukás a 34. helyről, mindezt 3 szakasszal intéztük el, illetve azzal, hogy az eldobott/eldobható eredményünk nem volt elég rossz. Jövőre jobban kell beosztani az energiánkat, ami pedig nem számít bele a végeredménybe, konkrétan nem 1/100-as szakasz, arra nem kell a drága kondit pazarolni. Kivétel ez alól a Mercedes gyár, az kihagyhatatlan.
Tizenegy és éjfél között kerültünk ágyba. Nagyon hamar elaludtam. Kisvártatva egy nagy ház /amolyan kúria féle/ előtt találtam magam. Körötte karámok, előtte egy piros Bobby Merci, rajta ezüst rallye matricák. Mellette egy S. Kora este lehetett. Bementem. Az óriási szalon túlsó falánál egy szürke öltönyös alak állt a bárpultnál, mellette a pulton valami fura kalap. Felette egy giccses festmény, rajta egy idősebb hapsi hasonló kalapban, gondoltam, rokona lehet. Mikor megfordult az öltönyös, így szólt hozzám: „Kedvesem, az élet kemény. He-he-he.” Aztán sátáni vigyorral az arcán, ellentmondást nem tűrően kijelentette: „Erre igyunk!”, és töltött nekem is egy whisky-t. Na, apukám, a második versenynap után ez kevés lesz -gondoltam-, aztán fogtam a jeges vödröt, kiöntöttem a jég javát, majd felé nyújtottam. /Megjegyzem, életemben nem voltam (még) részeg./ Másnap reggel a szalon kanapéján ébredtem, az előző napi ruhámban, kasmír pléddel gondosan betakargatva. Az előző esti „Sátán” pikk-pakk újra előkerült, nagy, nyálas puszit nyomott a homlokomra, aztán szélesen mosolyogva így szólt: „Jó móka volt ez a Csillagtúra. Jövőre is indulunk, he-he-he. Ugye velem tartasz, Drágám?” Majd, mielőtt válaszolhattam volna, felkapta az aktatáskáját az emeletre vezető lépcső aljáról és kirobogott a bejárati ajtón. Az ablakból láttam, ahogy a piros, 107-es cabrio-ba beszáll egy férfi. …de miért van rajta kucsma júniusban? Vagy ez a haja? Na, mindegy. Kávéillat és zene szűrődött be valahonnan. Egy hapsi vinnyogta borzasztó magas hangon: Ah, ah, ah, ah, stayin’ alive, stayin’ alive…
Dr. Csáthy Márta
fotó:Kapus, MBCST honlap
lapozzon vissza