Élménybeszámolók

  • Budapest Classic Grand Prix, 2012.06.23 967

    2013. április 1. (hétfő)

    Márti: Tavaly előtt indultunk először a Budapest Classic Grand Prix-n, addigra már saját egyesületünk, a Youngtimers Club Magyarország is megalakult. A verseny olyan volt, amilyennek nézőként, még a rajtkapu tövében állva elképzeltem: veterán autók Budapest-szerte, végeláthatatlan, kisregény méretű itiner, sok 1/100-as szakasz, izgalom, összpontosítás, bosszankodás, sikerélmény, végül pedig egy kellemes, jól megérdemelt vacsora a Kempinski-ben. Jó kis nap volt, így aztán alig vártam, hogy 2012-ben újra rajthoz álljunk.

    Reggeli (középen Apa és Fiai)

    Az tavalyi verseny azonban számomra egészen mást tartogatott. Már a mélygarázsból alig tudtunk kijönni a rajthoz, mert a rajtszám szerint utánunk következő autókból több is elállta az utat. A második és a harmadik 1/100 két szakaszból állt, ahol a szakaszok átlagsebessége jelentősen eltért egymástól. Ez igen nagy gondot okozott férjemnek, ami meg is látszott az eredményeken: az első szakaszokat 10-20-30 hibapontokkal sikerült abszolválni, míg a másodikakat mindkétszer 500 körül. Sebaj, nem vagyok az a „gyorsan feladós” típus, vagyis nem voltam, egészen Gödöllőig. Azt hiszem, a Gödöllői Kastélyt mostanság nem szeretném viszont látni, szerencsére nincs a szomszédban.

    Krisztián: Szerintem azért nem volt ilyen vészes a helyzet, a kiállásnál is inkább egy-két autót kellett kerülgetni, melyeket (általában hölgy) sofőrjeik idő előtt kihoztak, nehogy beszoruljanak a mélygarázsba.

    A rajtnál

    Itt szólnék egy pár szót a kocsiparkról. Mercedes-ből sokkal színesebb volt a kínálat a Csillagtúrán, ide viszont elért az a 170-es kabrió, ami Kecskemét felé nem tudott velünk tartani. Érdekesebb volt az egyéb típusok kínálata, például volt vagy féltucatnyi Alfa, Britanniából több Jaguár, MG, egy Rolls Royce, Triumph, Austin Healy. A német Bogarak és Porschék mellett említést érdemel egy nagyon szép állapotú Karmann Ghia (a „személyzetével” tavaly Szolnokon már versenyeztünk együtt, most a vacsoránál egy asztalnál ültünk). Volvo is volt kettő, egy P 1800-as (mint tudjuk, ez volt James Bond kocsi is), és egy szép Amazon (velük is egy asztalnál ültünk, ők három trófeát is bezsebeltek /szakasz győzelem, összetett bronz, csapat győzelem/). Az USA-ból érkezett Yellow Cab is. Nagy fájdalmamra a volt keleti blokkot ismét csak egy, azaz egy darab ’62-es Skoda Oktavia képviselte. Hogy ne maradjunk francia autó nélkül, volt itt Citroen régről, de mostanról is. Illetve itt volt a tavalyi versenyről már ismert Benetton színekben pompázó Steyer Puch.

    Szintén a rajtra várva

    Habár bennem korántsem döng akkora versenyszellem, a két ötszáz pont engem is idegesített egy kicsit, nem baj, némi gyakorlással majd jobb lesz. Ami igazán fájt nekem is, az ebéd utáni gödöllői 1/100, ilyen még soha nem fordult elő velem, hogy nem jegyeztem meg a pályát, de ne szaladjunk az események elébe.

    1/100-at teljesítünk a Citadelláná

    M: Gödöllőn, a kastélynál volt az első etap vége. Lencsinek is pont ekkora érkezett el az ebéd ideje, így törtem a fejem, hol is tudnám megetetni. Az ebéd helye láthatóan messze volt a gyűjtő parkolótól, és ahhoz sem fűztem túl nagy reményeket, hogy hűs helyiség várja a szopni vágyó babákat és anyukájukat arrafelé. Így arra jutottam, hogy a Fiúkat hagyom ebédelni, én pedig szoptatom a Lánykámat az autóban. Csakhogy az árnyékos helyek a 30 fokban már mind megteltek, itt-ott a versenyhez tartozó, de új, valószínűleg légkondis autókkal. Az ebédelésre mindössze egy óra állt rendelkezésre. Ez alatt kellett nekem szoptatni, pelenkázni, kocsit bezárni, babakocsiba rakni Lencsit, megtalálni a parkolótól elég messze eső ebédet, enni, toilett-et keresni /és használni /, majd visszamenni az autóhoz és segíteni a gyerekek bekötésében. Mission impossible. Ami sikerült: szoptatás, Lencsi berakása a babakocsiba, ebéd megtalálása, fél pohár meleg ásványvíz és 5 falat /nem túl jó/ Cézár saláta, visszaérés a kocsihoz, gyerekek bekötözése. Előző évben ugyan hibapontokat nem kaptunk ebédnél szintidő túllépés miatt, mert útközben dugó volt, az indulást viszont az ideális időhöz képest határozták meg, így /akkor még két kisgyerekkel/ összesen 40 percünk volt, nagyjából a fent leírtakra. Egyszer nagyon szeretnék végre megebédelni a Budapest Classic-on, sőt, Uram bocsá’, a hajnali ébresztő okán még egy kávét is meginnék. Mindössze 20-25 perc plusz kellene hozzá… (A Hotel Abacus ebédje tavaly nagyobb veszteség volt , mind választékában, mind kinézetében, mind környezetét tekintve jelentősen vonzóbb volt, mint az idei. )

    Ebédidő Gödöllőn

    Mindent összevetve úgy kezdtem meg a második etap-ot, hogy ömlött rólam a víz, éhes voltam, és egyre jobban éreztem a női mosdó hiányát. Mindezt tetézte, hogy a következő 1/100-at sehogy sem sikerült megtalálni. Nagy cselesen csatlakoztunk utánunk indított autókhoz, de sajnos ők is rendre újra a kastély elé jutottak. Nem vagyok én a navigátorok gyöngye, de mikor végül Krisztián megtalálta az alig látható, fákkal, bokrokkal takart kis bekötő utat, elöntött a pulykaméreg. Mivel a kilométer számláló nem elég pontos a kocsiban, így kétszer is elmentünk mellette. A következő „hidegzuhany” az 1/100-as szakasz vége volt: a fotocellák előtt pár (kb. 5) méterrel egy 90 fokos kanyar ékeskedett, a kis fotocellák pedig ott lapultak a susnyásban. Mivel az egész mutatvány két stoppert igényelt, már újra az elsőn számoltam bőszen a másodperceket, amikor Krisztián megkérdezte (kb. 3 másodperccel a vége előtt), hogy hol a cél. Hirtelen felnéztem a stopper-rengetegből, és azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Tolatás: 500 hibapont, időtúllépés: 500 hibapont. (Előbbit eltörölték, mert sokaknak gondot okozott lassan felhajtani egy rövid emelkedőn, és - ha nem is nekünk - valakiknek nyerni is kell.)

    Gödöllő után jártunk még a fóti gyermekotthonban, aztán irány vissza Budapestre. Az itenerben a kereszteződéseket lámpákkal jelölték, csak elvétve írtak be egy-egy utcanevet. Bevallom, itt-ott belezavarodtam a végtelen lámpa-számolásba, de megoldottuk. Viszont még este az ágyban, elalvás előtt is közlekedési lámpák tömkelege villogott a szemem előtt. Ha alvási gondokkal küzdenék, bizonyosan azokat számoltam volna bárányok helyett.

    A gyermekvárosban

    Végre célba értünk. Hogy hogyan teljesítettünk, azt inkább hagyjuk. Ennél többel „tartoztunk” volna a hátul fődögélő Kicsiknek, de mi nem vagyunk profi autóversenyzők, és talán nem is akarunk azok lenni.

    A vacsora kissé visszahozta az életkedvem, nagyon kedves asztaltársaságba csöppentünk. Beszélgetőtársaim derűje rám is átragadt, még az eredmény-tábla sem tudta elrontani az estét. Külön rangsorolták a youngtimerek és az oldtimerek eredményeit, így sajnos a miénk még rosszabbul festett, mint ahogy az összesítésben festett volna. Mint kiderült, magunk mögé utasítottuk (többek közt) a közvetlen mellettünk ülő két csapatot, de sovány „vigasz”, én nem vagyok kárörvendő. A jókedvükért minden esetre hálás vagyok, a napom végét sikeresen megmentették. J Köszönöm továbbá a Hotel Kempinski személyzetének segítségét, akik egy félhomályos, csendes helyiséget biztosítottak Léna vacsoráztatásához. Köszönjük a sok mosolyt is, amit néhány versenyző társunktól kaptunk a nap folyamán, a legtöbb persze Lencsinek jutott.

    K: Én összességében élveztem a versenyt (Mint említettem, igazán csak a gödöllői második 1/100 idegesített, az is csak azért, mert puszta figyelmetlenség okozta az egész galibát.), betudható ez annak talán, hogy nagyon szeretem ezeket a vénségeket („Őket”), és szeretem vezetni a mi - ebben a mezőnyben ifjú - öregünket is. Mindenképpen ott szeretnék állni jövőre is a startnál és a célnál, természetesen résztvevőként, és egyértelműen családdal, mert nekem/nekünk ez így, együtt igazán jó. (Egyesületünknek, a YOUNGTIMERS CLUB MAGYARORSZÁG-nak is egyik fő célja a családos veteránozás népszerűsítése.) A vacsora kifejezetten kellemes élmény volt, nem annyira kulináris, mint társasági értelemben, élvezetem a beszélgetést asztaltársainkkal.

    M: Nos, Krisztián idén is szeretne indulni a Budapest Classic Grand Prix-n. Egyelőre ragaszkodik megszokott navigátorához, noha leszögeztem, hogy nem lesz olcsó, nagyon nem… Még van időm, hogy kitaláljam az „árat”.

    K: Az idei BPCGP megrendezése egyelőre kétséges, én sajnálnám, ha elmaradna, hisz évek óta így-úgy ott állok a rajtkapunál…

    Dr. Csáthy Márta, Kapus Krisztián

    lapozzon vissza