Élménybeszámolók

  • Budapest Classic Grand Prix 1628

    2013. június 26. (szerda)

    2013. május 11.

    Márti:A tavalyi kellemetlen élmények után kevéssé vártam idén a Budapest Classic-ot. Ha Krisztián nem szorgalmazza ennyire, azt hiszem, el sem indulunk ebben az évben. Szerencse, hogy végül nem így lett.

    Tavaly nyár óta új lakásba költöztünk, és az a vicces helyzet állt elő, hogy közelebb lett volna a Kempinski gyalog, mint kocsival. Reggel azért mégis előbányásztuk a Mercit a parkolóházból, bekötöttük mindhárom csemetét és elindultunk reggelizni. Szerencsére a kötelező matricákat még előző nap felragasztottuk, így nyugodtan mazsolázhattunk a svédasztalról. A gyerekek persze ragaszkodtak a megszokott tejjel leöntött gabonapehelyhez, amivel ugyanúgy össze-vissza kenték az asztalt, mint itthon. Megnyugvással töltött el a tudat, hogy ezúttal nem nekem kell mindent újra szalonképessé varázsolnom. Egyedül Léna volt hajlandó nem édes reggelit fogyasztani. A garázsból meglepően könnyen feljutottunk a rajtkapuhoz, aztán a „futottak még” kategória nyugalmával elindultunk.

    Az első etap legmókásabb szakasza a Dallas benzinkúton volt, ahol shortot viselő, szexisen pózoló, huszonegy-két éves hölgyek koszorújában fotózkodtunk, autóstól. Az itinerből „előbújva” önkéntelenül kiszaladt a számon: „Wow, maca-farm!”. Nem sértésnek szántam, irigykedni sem szokásom. Minden esetre a lányokra használt kifejezésem annyira megtetszett a Kicsiknek, hogy ha több nőt látnak egy csoportban, rögtön kiabálják, korra és testalkatra való tekintet nélkül. A képet már csak a poén kedvéért is megvettük, reméljük, sok pénzt hoztak a csajok /és a képek/ a lelkészképzőnek.

    Egy idő után feltűnt, hogy egyetlen szakasz után sem érkezik az eredményünkről sms. Nem igazán zavart minket, mentünk rendületlenül tovább. Az első etap a zsámbéki Espa Hotelnél ért véget, itt várt minket az ebéd is. Mielőtt „megküzdöttünk” volna a babgulyással és a sütikkel, még telefonáltam egyet a versenyirodára, mert hát mégis csak jöhetne néhány eredmény, még ha nem épp fényesek, akkor is. Mikor - egy hirtelen ötlettől vezérelve- rákérdeztem az eddigi hibapontjainkra, megdöbbenve hallgattam, hogy hetven egynéhány hibapont volt a maximum, amit egy szakaszon kaptunk. Téves telefonszám volt hozzánk megadva, ezért nem jöttek az sms-ek. Az ebéd nem volt rossz, de ha őszinte akarok lenni, jó sem. Talán jobb lett volna, ha a kissé híg és kevéssé fűszeres babgulyást palacsinta vagy rétes követi a brownie és a piskóta helyett. Akár még jól is lakhattunk volna. A gyerekek sütikkel folytatták a reggeli édesség evést, a tarkabab nem tartozik a kedvenceik közé, bár ez ilyen kicsiknél szerintem bocsánatos bűn. Csak anya és a tejfogak bosszankodtak picit.

    Krisztián:Itt végre volt időm szemügyre venni a mezőnyt, akadt itt sok szép Merci, és feltűnően sok Porsche (A díjkiosztón derült ki számomra, hogy a Porsche Club a vendég.). Nagy örömömre a szokásos Oktávia mellé csatlakozott még egy Skoda 110 L Rally. Itt volt Lakyék Karmannja és néhány bogaras márkatársuk, de egy Golf kabrió is, a megszokott 600-as BMW, illetve egy gyönyörű állapotú NSU. Franciaországból egy szép Peugeot 504-es, Itáliából Alfa, Fiat és Lancia. Britanniából Jaguár, Jensen, Bentley, Morgan, Triumph. Szerintem a két legkülönlegesebb kocsi egy Spartan Sport Convertible, és egy Packard Super 8-as voltak. De szép Opel GT-t és P1800-as Volvot is láthatott a szemlélődő.

    M:Az új etapot új reményekkel kezdtük. Nem bíztuk el magunkat a - tavalyi eredményeinkhez képest - kevés hibapontok okán, csak próbáltunk koncentrálni a hátralévő szakaszokon is. Az egyik 1/100-as szakasz előtt, indulásra várva hangosan megjegyezte egy néző anyuka, hogy micsoda kegyetlenség egy ilyen versenyen bekötni a gyerekeket a kocsiba, biztosan szenvednek. Mindezt jó hangosan, hogy a lehúzott ablakon át mindenképp meghalljam. A hölgy saját babáját egy alacsony sport babakocsiban tartotta, egészen közel a szakasz kezdetéhez, pont kipufogó-szinten. Egyébként a gyerekek élvezték az izgalmakat, meg merem kockáztatni, hogy még Léna is, csak a Zwack gyárnál, az utolsó szakasz végén jelezte, hogy ő azért már kiszállna egy kicsit. A Zwack múzeumban Fiaink sehogy sem akarták megérteni, hogy abban a helyes kis üvegben alkohol tartalmú ital van, így aztán a márkaboltból sem kaphatnak belőle. A múzeum szép volt, bár okozott nekünk némi stresszt a Fiúk jókedve és az üveg vitrin, szerencsére mindkettő megmaradt.

    A vacsorára már csak Léna jött velünk, a Fiúk egy kiadós fürdés után az „őrzésükre” érkezett nagymamával vacsoráztak otthon. Körülbelül fél órát vártunk a terem előtt a bebocsátásra, ami két szempontból is problémás volt számomra: ez idő alatt a kínáló hölgyektől elfogadtam valami - nem túl jó - röviditalt, amitől csak még éhesebb lettem, ráadásul a cipőmről is kiderült, hogy a világ egyik legkényelmetlenebb lábbelije, főleg egy helyben állva. A díjátadó hosszúra nyúlt, Krisztiánnal jó ideig tanakodtunk, hogy vajon illik-e Lénának hozni valamit a kint már felállított svédasztalról, mielőtt vacsora nélkül elnyomja az álom. Mind az asztalunknál, mind az ételeknél akadtak olyan urak, akiknek ez nem okozott ekkora dilemmát. Remélem, a Fiaim ennél „keményebbek” lesznek, de pár év múlva még Léna is. A vacsora egyébként egészen jó volt, csak akkor döbbentem meg kissé, mikor jeleztem a pincérnek, hogy elfogyott az asztalunkról az evőeszköz, mire ő megkérdezte, hogy „Kint már nincs?”. Hová lett a Kempinski, és főleg a profi személyzet? A kért italokra rengeteget kellett várni, a baba etetőszék pedig valami nagyon régi, korszerűtlen, átlagos háztartásban is cikinek mondható modell volt. Léna azért jól érezte magát, majd egy idő után fáradtságát állandó rohangálással igyekezett kimutatni, ami nem kis gondot okozott a középkori kínzóeszköznek is beillő cipőmben. Az asztalnál jót beszélgettünk régi ismerőseinkkel, Laky Sándorral és feleségével, Erikával, valamint próbáltunk kommunikálni egy másik kedves házaspárral, és bár a zene egyre hangosabb lett, nem adtuk fel. Kellemes, élménybeszámolós, magunkon és egymáson nevetős este volt, a kései vacsora és a modortalan, flegma pincér ellenére. Az okos ember más hibájából tanul, de a sajátján nevet a legjobbat.

    Kikerültek a pontszámok, Lakyék hozták a hírt, hogy 26.-ak lettünk. Már borzasztó fáradtak voltunk, de nagyon örültünk neki. Ez az eddigi legjobb versenyeredményünk, még akkor is, ha később, a végleges összesítésnél 30. hely lett belőle. 70 egynéhány indulóból egészen jó. Mégsem vagyunk reménytelenek, hallelujah! Mikor Léna már kezdett botladozni a kimerültségtől, én pedig már úgy jártam a cipőmben, mint aki örömében túl sok alkoholt fogyasztott, elindultunk haza. Krisztián támogatott le a kocsiig -mégsem illik harisnyában végigmenni egy hotelen-, ahol szerencsére várt egy pótcipő. Hazasétáltunk, Léna egy perc alatt elaludt a babakocsiban. A környéken javában folyt az éjszakai élet, a trendi kis bárokban csak úgy zsúfolódtak a jókedvű emberek. Krisztiánnal eljátszottunk a gondolattal, hogy ha már elaludt Léna és ilyen jó eredménnyel zártuk a versenyt, igazán mulathatnánk még mi is egy kicsit, de olyan kimerültek voltunk, hogy csak nevettünk a bulizásnak még a gondolatán is.

    Vasárnap reggel Férjem visszament a Merciért, a Fiúk pedig az „előkelő” helyezésnek örvendeztek. Járt nekik a dicséret, magukat meghazudtoló módon nagyon fegyelmezetten versenyeztek.

    K:Amikor másnap a kocsiért visszamentem, a portás megpróbált (pestiesen szólva) „lehúzni” a parkolásért pár ezer forinttal, ez annyira nem tetszett, de hát ezen a hétvégén a Kempinski nem remekelt vendéglátásban.

    M:A szervezők közül valaki, vagy az angyalkák olvashatták a tavalyi élménybeszámolómat, mert néhol - ahol tényleg nagyon kellettek - utcanevek is voltak az itinerben, és minden szakasznál akadt mosdó. Összességében jó volt az idei Budapest Classic, visszaadta a versenybe vetett bizalmamat és kedvet csinált a jövő évi nevezéshez. Kedves Szervezők, kedves Ismerőseink! Reméljük, veletek jövőre ugyanitt, legalább ilyen eredménnyel. Ígérem, előre „bejáratom” a cipőt.

    Dr. Csáthy Márta, Kapus Krisztián

    lapozzon vissza