Címlap

  • CSIKÓS ZSOLT: ÉLETEM EGY ROZSDÁS RONCSÉRT 1567

    2019. január 7. (hétfő)

    Elolvastam Csikós Zsolt könyvét, és állíthatom, alig tudtam letenni. Nem csak azért, mert a stílusa fekszik nekem, hanem azért is, mert egy kicsit rólam is szól meg a hozzám (hozzánk) hasonlókról. A Moszkva tér című film közben volt hasonló érzésem (’90-ben érettségiztem), akár az én emlékeim is lehettek volna, én is ott voltam.

    Olvastam a három sztorit, három autó történetét, de az olyan olvasónak, mint én, ez nem csak az autókról szólt, hanem egy kicsit a korszakról is. Jó volt egy kicsit megint fiatalnak és meglehetősen felelőtlennek lenni. A nálunk idősebbek ezt nem érthetik, őket nem csapta meg ennyire „szabadság szele”, a nálunk fiatalabbak meg nem értik a „buherát”. Mi egy nemzedék vagyunk, sok minden ugyanazt jelenti számunkra.

    Nem tudom, hogy kívánom-e gyermekeimnek azt, hogy ők is tudjanak bármikor bárhol hengerfejtömítést cserélni 750-es Zastaván, én tudtam, és lehet, hogy még ma is megtenném, ha kellene. A nagyapámtól tanultam, aki mindent tudott erről az imádni és gyűlölni való szörnyről, amit kocsinak hívnak, de ugyanakkor azt sem szerette, ha koszos lesz a keze. Engem is úgy tanított, hogy leült a Zasti farához egy kemping székre és mondta, mit csináljak. És ugyancsak nem kívánom nekik, hogy benzinnel és élvezeti cikkekkel (ital, cigi) és rengeteg konzervvel megrakott Dacia kombival induljanak nyaralni Itália szép földjére, és amikor leállítja őket az osztrák zsandár, letegyék a nagyesküt, hogy ők Olaszországba mennek és ott fogyasztják el eme javakat. Akkoriban mindenki egy kicsit jövedéki orgazda, csempész és biztosítási csaló volt. Én is gyarapítottam (csak megbízásból) az ország svájci eredetű rom készletét, és húzta rám a fegyvert carabinieri NATO támaszpont mellett (itt támadt kedvűnk vadkempingezni). De lehet, hogy mégis kívánnám nekik, mert ezek az élmények a mienk maradnak, és nem veheti el senki. A Seat behozatala is akkor valószínű egy szenvedés volt, de most a szerző szegényebb lenne a túra nélkül. És is mesélhetnék még mi mindent csináltunk, de nem teszem, mert ez a cikk nem erről szól, hanem a könyvről. Vagy mégis szól erről is, mert ebben és az ehhez hasonló művekben az a csodálatos, hogy megmozgatja az olvasót. Lehet, sőt biztos, hogy nem mindenkit, de aki egy kicsit is magára talál a sztorikban, azokat igen.

    És ott van a Merci Csikós Zsoltot is megfogta egy csillagos, az állólámpás családi. Engem is megfogott egy, a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján apám egyik haverja perzsiai olajfúrásból hazafelé hozott egyet. Csak arra emlékszem, hogy fehér volt, valószínűsítem, hogy 200D. De az akkor a csúcsok csúcsa volt, abban az időben még be lehetett hajtani a Vörösmarty térre, és mi ott autóztunk Ültem hátul és láttam az embereket, ahogy bámultak bennünket, a „hajót”, ahogy ring az útón. Most már tudom, a bámulók nagy része irigy volt, azt gondolták ezeknek bejött az élet. Már nekünk is van egy „zöldségesünk”, igaz 230-as benzines. Ebben nőnek a gyermekeink, és egyszer én is szeretném, ha legalább az egyik tovább vinné az Arany Villámot. (Most még mind jelentkezik.)

    Abbahagyom a szó f…t, de ebből is látszik mit hozott ki belőlem ez a könyv, ajánlom mindenkinek a kötetet, aki egyszer is autózott olyan autóval, amelynél nem volt biztos esemény a megérkezés. Akinek ebben nem volt része soha, az talán nem érti a könyv lényegét. Nekem volt, a jó öreg Zastimmal egy városi út is kaland tudott lenni, én értem a könyvet, remélem…

    Kapus Krisztián

    lapozzon vissza